Nagyon régen, réges-régen történt, mikor Tündérországban még minden tejszínhab-szerű fehér puhaság volt. A tündérek bőre, ruhája, étele-itala, az ország minden háza és palotája habtiszta volt és hófehér. Olyannyira, hogy a tündérek soha nem is láttak színeket: nem tudták, mi a piros, a sárga, a zöld, a kék, a rózsaszín vagy akár a bíborvörös. Szépek voltak a tündérek, kecsesek és törékenyek, és mindenük megvolt, nem volt hát miért más tájakra vándorolni, más országba szomszédolni. Saját országukba se hívtak meg soha senkit.
Történt pedig egyszer, hogy Bidzslí, a tündérkirályleány és pajkos barátnéi játékból versengésre adták a fejüket:
Versenyezzünk! Lássuk, ki tud messzebbre repülni!
Ahányan csak voltak, mind vidáman felszökkentek a felhők fölé, és már folyt is a verseny.
Csak repültek és repültek, még akkor is, mikor a nap már lemenőben volt. De lassan rájuk tört a fáradtság, és leszállt az est. Hogyan is juthatnának vissza Tündérországba ilyen sűrű, sötét éjben? Épp a Föld határán jártak, India fölött. A holdfényben a Himalája hegycsúcsainak ezüst hósipkái csillogtak. Nem kínálkozott más megoldás, a tündék a Himalája völgyei közt kerestek menedéket. Teljesen kimerültek, és most még ez a hideg is! Szótlanul és megszeppenve húzódtak be egy barlangba, és egy szempillantás alatt elnyomta őket az álom.
A hajnal első fényeivel egyszerre ébredt a madársereg csivitelése. A tündék felriadtak. Kimerészkedtek a barlangból, és lám, mit látnak? A felkelő nap sugarai aranyszínbe borították a hegycsúcsok hótakaróját. A völgy harmatban fürdő fűszálai zölden ragyogtak. A füvön, a fákon, a mindenféle kúszó-mászó növényeken piros, rózsaszín, fehér, kék, sárga és karmazsinvörös virágok nyíltak. A tündérek tágra nyílt szemmel bámulták a szirmok fölött táncoló tarka-barka pillangókat.
Soha ezelőtt tündér még nem pillanthatta meg a színek bámulatos világát. A kis tündérkék nem tudtak betelni a látvánnyal. Ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy bebarangolják az egész Földet, de hirtelen eszükbe villant, hogy a tündérkirálynő biztos aggódik már értük, így hát inkább hazafelé vették útjukat.
Otthon a tündérkirálynő egész éjjel aggódva virrasztott, sehogyan sem jött álom a szemére. Hogy valami hírt kapjon a szegény kis tünde-palántákról, hívatta az udvari mágusokat. A mágusok azon nyomban hozták is a kincseskamrából a varázstükröt. Mélyen belenéztek: jönnek már Tündérország felé a kis tündérkék! Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel. Mikor a tündérkirálynő látta, hogy mind egy szálig épségben megérkeztek, örömében ölbe kapta Bidzslít, a tündérkirályleányt, de egyúttal egy kicsit meg is szidta: meg ne halljam még egyszer, hogy ilyen buta versenyesdit játszotok! Bidzslí és barátnői még mindig valamiféle szédült boldogságot éreztek a történtek miatt. Megpróbálták elmesélni a tündérkirálynőnek, hogy milyen gyönyörű a Föld. A hegyek, a fák, a virágok! A sok-sok pillangó és madárka! De hogyan is mesélhetnék el a színeket? Aki soha nem látott színeket, hogyan is érthetné meg a Föld színeinek bódító szépségét?
Egy idő után Bidzslí és barátnői szemét saját hófehérségük már-már bántani kezdte. Miután rádöbbentek, hogy nem tudják a királynőnek elmesélni a szebbnél-szebb színeket, azon kezdtek töprengeni, vajon hogyan kaphatnának engedélyt arra, hogy megint megfürödhessenek a színek tengerében.
Nem telt el sok idő, és meghívó érkezett Indra országából a Szávan-ünnepségre, a híres nyárvég-ünnepre. Tudni való, hogy mikor Indra, az istenek királya a nyár végének közeledtével először küld felhőt az égre, és megöntözi a szomjas földeket, udvarában kezdetét veszi a pompás Szávan-ünnepség. A tündék mindig is a meghívottak között voltak, de eleddig soha nem kívántak megjelenni a jeles napon.
Ez alkalommal Bidzslí nagyot ugrott örömében, mikor kézhez kapta a meghívót. Talán megpillanthatná újra a színeket! Kérlelni kezdte anyját, hadd mehessen el az ünnepségre.
Nem bánom, elmehetsz, a barátnőiddel együtt. De aztán együtt hazajöttök, és nem csavarogtok el!
Bidzslí és barátnői szépen felékesítették, felékszerezték magukat, és elindultak az ünnepségre.
Ahogy megérkeztek, Indra palotájának ragyogását és a káprázatos színeit megpillantva mind ámulatba estek. De azt is rögtön észrevették, hogy minden vendég, minden istenség kisebb-nagyobb ajándékot hoz Indrának, az istenek királyának. Az egyszerű kis tündérkék honnan is tudták volna, hogy ez a szokás! Összedugták hát a fejüket, és hamar kisütötték, hogy szépséges tünde-táncot lejtenek majd ajándék gyanánt. Így is lett. Indra udvarában mindenkinek tátva maradt a szája. Ahogy véget ért a tánc, maga Indra mondott köszönetet a tündéknek:
Bármit kérhettek most tőlem: oly gyönyörűséges volt táncotok, olyan színessé tette ünnepségünk, mint soha semmi az idők kezdete óta
Hát... éppen, hogy színre vágyunk... szólalt meg Bidzslí. Indra! Nagy istenség! Ha oly kegyes vagy, és valóban meg kívánsz ajándékozni minket, kérünk, tündérkirálynőnk hadd pillantsa meg otthonában a színeket! És a neki tetsző színek gyűljenek mind a varázspálcájába, hogy aztán mi is élvezhessük őket! Tündetársaink unják már az örökös fehérséget!
Úgy lesz. Királynőtök meg fogja látni a színeket mosolygott Indra, és folytatta: De van egy feltételem: ha egy tündér színessé lesz, hívásunkra mindig jöjjön el ünnepségünket felragyogtatni.
Ekkor felkapott egy hét színbe mártott hatalmas ecsetet, és kérést intézett a Naphoz, hogy irányítsa oda sugarait, és hintáztassa meg néhányszor az ecsetet ide-oda az égen.
Mikor a tündék egy pillanatra felocsúdtak a színek varázsából, eszükbe jutott a királynő parancsa. Még véget sem ért az ünnepség, mikor hazaindultak.
Amarra pedig a szomjas földeken végigsöpört az első jótékony zápor. Az emberek, állatok, fák és virágok boldogan fürödtek végre az esőben. A gyerekek ugrándozva, fülig érő szájjal kiabálták szerte-szét:
Itt van a mennydörgős ménkűűű: lehetsz mostantól nagy étkűűű!
A világ nagy boldogságát az istenek Indra palotájából ki-kikukucskálva figyelték. A tündérkirálynő pedig, Bidzslí kérésére, végigtekintett Tündérországon. De hogy meglepődött, mikor az égbolton végestelen végig egy hét különböző színű szalagból összefont, íj-alakú ragyogó valamit pillantott meg! Addig-addig bámulta a színeket, míg csak el nem tűnt a varázslatos hétszínű íj. Végre ő is megláthatta, mi az: piros, sárga, kék! Hirtelen rádöbbent, hogy csodálatos színező-erő költözött a varázspálcájába, és a hét szín segítségével bármilyen más színt ki tud keverni!
A királynő Bidzslí barátnőinek kiosztotta a kívánságuk szerinti színeket. Micsoda látvány! Egy szempillantás alatt az egyik tündér pirossá változott, a másik kékké, a harmadik zölddé. Nekik lett később tisztük Indra parancsának teljesítése.
Néhány nap múlva a Földön elállt az eső. Mikor feloszlottak a fekete felhők, íj-alakú, hét színben ragyogó szivárvány tűnt fel az égen. A falu vénjei felkiáltottak:
Gyerekek, nézzétek csak, Indra jókedvében van! Kifüggesztette az égre gyönyörű íját!
Indra íja! Indra íja! Szivárvány! kiáltoztak mindenfelől a gyerekek. De a nagy kiabálás közepette volt, aki azon tűnődött: hogyan is lehetne egy íj ilyen kecses és áttetsző!
Igaz. Merthogy valójában mi más lenne a szivárvány, mint Bidzslí libbenő szoknyájának színes pántlikája, ami meg-megcsillan az égen, s egy szempillantás alatt már el is tűnik a szemünk elől.

Az indiai mondák lapjáról. Szívesen ajánlom figyelmetekbe!